Részletek
W. Barna Erika: Vajda János grafológus szemmel
Megjelent: Dobogó, 2007. december
“Harminc év írásmintáját követve beleérezhetünk tragikusan magányos világába, egy olyan ember lelkébe, aki soha nem volt képes feloldódni a másikban, aki soha nem ismerte az intimitást, a bensőséges kapcsolatot. Soha nem ismerte és nem élte át, ám de annál szenvedélyesebben vágyott rá („úgy ég a vére, mint kátrány a tengeren kigyúlt hajón”), s ez a szüntelen lobogó vágy vezérelte egész életében. (…) Mondhatni ez volt az életcélja, életfeladata, hogy ezt az élményt átélje, s áttörjön saját vastag védelmi falain, hogy eljusson az önmagán túli világba: a másik emberhez, pontosabban szólva: a másik nemhez. (…) érezte és belülről „tudta” ezt az alaptörvényt (…), amire a magány okozta szenvedés folytonosan figyelmeztet (…). Vajda írásában a hiányokat látjuk: igen korai traumákat (a magzati kor lelki ártalmai is felmerülnek), amelyek az anyával való kapcsolat ambivalenciájából fakadóan ellentmondásos én-képet alakítottak ki és rögzítettek- sajnos a halál pillanatáig feloldatlanul. (…) legelső benyomásunk Vajda János gyötrelmes önmegélése: egyik oldalról önmegvetése, önelutasítása, másik oldalról büszkesége, felsőbbrendűség érzete, s a kettő ellentmondásosságából következő magánya és magára maradottsága. (…) egyértelműen jelzik lelki elszigetelődését, indulatait, következetlenségeit. (…) Személyiségének törési pontjait a hordozott, szépséges eszményei és az azokat megvalósítani nem tudó gyötrelem okozta. Fáradhatatlanul küzdött a valósággal való kapcsolatáért,
és soha nem tudta befogadni az eszményeivel éppen ellentétes valóságot, amelyben saját árnyékával, saját poklaival szembesülhetett volna. (…) a legmegindítóbb, hogy Vajdának ebben a személyiségi állapotában létszükséglete a szenvedés, a fájdalom, a magas feszültség, nincsenek antennái az öröm, a boldogság vételére, befogadására. (…) „Ha majd kiásnak a hamu-özönből/ Álmélkodó késő évezredek/ Találnak ott – s majd rám ismernek erről-/ Egy fölemelt főt s egy üres kezet!….”
Sírja jeltelenül eltűnt a Kerepesi úti temetőből…”